csak-fater - G-Portál

AJÁNLOM AZ OLDALT

Menü

Saját verseimből

Zenei klippek

Versek,amit tőlem kértek

Képek

Bannerek & Animációk

Bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót

Hírlevél

	Napi horoszkóp

MP3 kereső / angol /

MP3 Kereső

Online rádió

Linkek

	Zene

Hasznos Linkek

	Szerencsejáték
szerencsejáték

Gyógynövényekről

	Mozielőzetes
Mozi & Videó filmbetekintés

	Videó

Szótár

Helyesírás

Írjuk helyesen!

Szavazás

Art

Saját versek 11

1,
Vannak soha ki nem mondott szavak,
El nem csókolt csókok, mik megmaradtak,
S vannak fájón, befelé hulló könnyek,
Mik szívfájdalommal vegyülnek.
Elfeledett ősrégi, ébren is álmodott álmok,
Mit szívünk mélyén, vastagon beleptek az időporok,
Amelyek vissza már sosem jönnek,
Amit erősen leragasztottak az évek.
Mailt, sms-t van úgy, hogy már nem várunk,
Vannak terek, parkok hová már sosem járunk,
S padok mikre soha többé nem ülünk,
Dalok, melyekre kijön szemnedvünk.
Utcák, merre lépést már nem szaporázzuk,
Érzés, mire nagy gonddal, féltve vigyázunk.
Szemek, melyeknek egyetlen pillantása sem éget,
Kezek, miknek simogatása már sosem érhet,
Vannak gőgös, sértődött ajkak, amik soha sem beszélnek,
Ám az összegyűrt, nedves párnák, reggel mindent elmesélnek.
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
2,

Vagyok s legyél
S vagyok kéktengernek fáradhatatlan, tajtékzó fodra,
Elfeledett sziget gigantikusszikláinak lábát nyaldosva,
Mely a homokos partot hatalmas hullámaival tisztára mossa.
Ugorj hát az ölelni vágyó, kékségben fehéren tündöklő habokba!
Haragvó szél vagyok, tövestől kitépem a part platánjait s porrá zúzom,
Letépem ház fedelét, nem marad nyomomban, csak rom, szeméthalom.
Ám hozzád, erotikusan érek, gyengéden bőröd végig simogatom.
Hát fordulj a szélnek, had nyomjam hamvas orcádra forró csókom!
S vagyok a nap, a perzselő, a zöld pázsitot kiégető,
Az elviselhetetlen afrikai hőség a fullasztóan rekkenő.
De téged nem pirítalak, lágyan barnítalak, s leszel még gyönyörűbb nő.
Feküdj mezítelen testel az sugaram elé, mely érzékien érintő!
Az éji égen holdként ragyogok, bevilágítok alvók ablakán,
S zavarón jelen vagyok a nyitott ablakú, lázas orgián,
Szerelmes, meghitt légyotton, a part oldalán.
Ezüstös fényem megül alvó fejed mellett a párnán,
S csak nézlek harmatkönnyes szemmel szerelmesen némán.
Legyél tajtékzó tengernek gyöngyöt halászó démona,
Haragvó szélnek nyugtató, lágyan zengő hárfája,
A perzselő napnak hűst adó szellős árnyéka,
S ezüstös holdnak, forrócsókos, lázas éjszakája!
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
3,
Tavaszi zsongás, vagy valami más,
De a tavasz a mélyről biztos hogy kiás.
Őrülten szerelmesnek lenni jó lenne,
Elalélni, s mindent merni, akár füstölögve,
Hatalmas, észveszejtő szenvedéllyel szeretve!
Mind a víg, mogorva, mániás, kevély, lagymatag,
Tavasszal moccan, a szív nem marad hallgatag.
Langyos szellő simítja ártatlan csókként az arcokat,
Már éget,- de forró!- s már akarjuk a magokat!
Szerelemnek édeskeserű irdatlan magját,
A forrócsóknak mámorító ízét, s hangját.
Tavaszi zsongás ez, vagy valami más?
Kit érdekel? Lehet valóban, hogy más.
Bársonyhajnala egy új, reményteli kezdetnek,
Az első betűi, a legendásan forró szerelemnek.
A hitnek, szenvedélynek, önzetlenségnek, alázatnak,
Hinni az örök szerelmet, s élni a kiválasztottnak!
Élni, élni a mának úgy, hogy a holnapnak is jusson.
Csak vigyázni, hogy a szív, egyedül ne maradjon!
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
4,
Társtalanság, mint árnyék a szívemen ül,
Sötétek, nyomasztóak a nappalok egyedül.
Átjár a szél, magányomban fázom.
Sikítva ég bennem a vágyat elfojtó fájdalom!
Hull a fáról a sápadt, megfáradt levél…
Mondd, a szív meddig is remél?
Még minden nap erősen, újra érzem,
Eljön, akire várok, kiért epekedem!
Elhiszem, hogy nem hiába várok,
Széttárva várnak eme ölelni vágyó karok.
Jó képzelnem, szerelem aranykeretes tükrében azt, hogy létezel,
Hogy sebes szél hátára ül az idő, sarkantyúzza, s már érkezel.
Ha itt leszel,pihenj le nálam, hagyd hogy szép legyen,
Hogy az ezüstfényű holdvilágos éjen,
Aranysárga csillag, mindent elmeséljen.
Magam is vallomást teszek,mondom, mit el kell mondanom,
Szerelmes, dadogó szavakkal bevallom, nekem is kell oltalom,
Hogy érkezésedre, szerelmedre mily nagyon vágyom.
S a várakozásban, csak hull szívem fájáról a levél…
Mondd, a jövő mit ígér, a remény gyenge szála meddig él?
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
5,
Sohasem
Sohasem láttalak ennyire, ilyesforma szépnek még,
Mint egy festmény, virágot szedő lány a pipacsos réten,
Sohasem vártalak ennyire szomjúhozva, a torkom ég!
Csillapítsd csókoddal, ráéhező, kiszáradt égő szám egész héten.
Nem láttam még a színeket ilyen vakítóan káprázónak,
Retinám fogja szivárvány, az élet minden élénk, s pasztell színét,
Nem hatott a víz még ily tisztának, frissnek, átlátszónak,
És érzem a szerelemnek édeskeserű csodálatos ízét!
Végre már nem fáj a magány, az irtó, a borzalom,
Gyötört arcomról leradíroztad mivoltoddal magány ráncait,
Benned megtaláltam az elveszett álmom, a csodaszép világom,
Boldogan sétálok már, s az úton a rózsa simít, fa rám kacsint.
Ha vétkeztem, vagy útban voltam, büntetést, szidást kaptam,
Sohasem éreztem, nem tudhattam eddig, milyen, ha igazán szeretik szívem,
Csak szavakat, sóhajokat, mint koldus, odavetett alamizsnákat kaptam,
De jöttél, s lelked habkönnyű hófehér fonatával öleltél és engem!
Megfürdettél, lemostad szíved ékes jóságával rólam bánatnak porát,
S mint éhezőt, megetettél a szerelemnek fehér, puha kenyerével,
Gondozol, mint szőlősgazda legféltettebb aranysárga borát,
Lelked lelkem ölelve, végtelen gyertyaként égjen majd el.
Sohasem akarom csillogó szemedről levenni tekintetem,
Sohasem akarom simításával életet adó kezed elengedni,
Sohasem fogom piciny ajkad csók nélkül hagyni, hisz úgy szeretem!
Minden álmom csupán az, örökké, s csak veled boldogságban élni, vagy halni.
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
6,
S te lettél világtalan világom mindenkori fénye,
Szürke napjaimnak vidító gyönyörűsége!
Mint ahogy a házat befutja a borostyán és lágyan átöleli,
Kedves szavad ekképp járja át testem, s szívem öleli.
Hangod nem hallhattam még, csak elképzelem,
Hiányodtól mindig könnyes két szemem.
Ahogy nézel rám szelíd szemeiddel a szemüveged mögül,
Olyan az mint friss forrás, mely a hegyről lágy görgetéssel legördül.
Mély tiszta lelkedben úszkálhatok kincset keresve,
Mint gyöngyhalász a tengerben, kell neki a tenger ékköve.
Én megtaláltam a kincsem személyedben,
S itt belül, mélyen őrizlek a szívemben.
Felírhatom nagy, zöld betűkkel bátran az égre,
Faragó nem énekelt, festő nem vitt vászonra ily szép képet!
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
7,
Mit érdekel más és a holnap,
Ha szívem szívedtől szerelmet kap.
Mit érdekel, hogy süt a nap, vagy épp esik,
Ha lázban égő testünk s lelkünk összekeveredik.
Mit érdekel a jövő, úgyis bizonytalan,
Ha két karod ölel szűnni nem akarón, minduntalan.
Mit érdekel, hogy délben kelek,
Ha veled érnek a mámoros reggelek.
Mit érdekel, repülnek a percek, múlnak az évek,
Bennünk ki nem alszanak a fények.
Semmi a világon nem érdekel,
Csak a szerelem veled égessen el!
........................................
8,
Arctalan, s hangtalan suhan,
Szerető gondolat minduntalan,
Körülötted botladozik, ólálkodik,
Kisgyermekként kotnyeleskedik.
Musu a szó, mit merész álmom kihoz,
Mi nem remélt boldogságot hoz.
Musu olyan, mint másnak a talizmán,
Szerencsét hozó medál a nyakláncán.
Meleg fénysugár a rideg, ködös éjben,
Hívogató hűs, a forró napsütésben.
Tiszta forrásvíz, melyből bátran meríthetek,
Szomjam olthatom, s végre megpihenhetek.
Lelkem omladozó, ódon vár, mit újjáépítesz,
Szavaddal, kedves gesztusoddal megszépítesz.
Csak egy ember,s nem több vagyok,
Ki a hiányodtól zokog. Musu szót motyog.
........................................
9,
Alvó emlékeim, csak doromboltak csöndesen,
Lassan sodródott a büszke, nagy folyami árral kecsesen.
Ám alvó szívem ébredezett, tüzet fogott, s már lobog,
Mint izzó katlan, vagy láva mi kitör és fortyog.
Az alvó áradat növekvő szárnycsapásai, elsöpörnek mindent,
Nincs többé lassúfolyású folyam, gyorsul minden idebent.
Dübörgő, rohanó, sebes folyó lett az életem!
S kinek? Egyedül csak neked köszönhetem!
A kimondatlan szavak alatt egy ember majdnem összeroppant,
De jöttél a semmiből, s szívemen a kemény burok megroppant.
Kedvesen szólsz és hozzám, mi megérint, s lágyan átölel,
Rég látott csodás világba, a mindenbe repítesz el.
Érintésed kellemesen bizsergető, oly finom,
Ölelésedből kivonni magam soha nem akarom.
Csókjaid számon égnek, mit letörölni nem tudnak az évek.
Hát emberek, újra vagyok, újra én vagyok és élek!
Vége a szürke, ködös, unott hétköznapoknak,
Az égen nappal is ezerszám csillagok ragyognak!
.........................................
10,
Az ész tudja, ám szavát a szív elnyomja,
Nagy lendülettel csak belerohanna,
Selymesek a szavak, lágyan simogatnak,
Hívogatnak, oly kedvesen marasztalnak.
Ám lendületemben hirtelen megtorpanok,
Sok csalódás, min nehezen már túl vagyok!
Persze, vágyom az édeni boldogságra,
A felejthetetlen pillanatokra, órákra!
Bár nem vagyok festő, de mégis megteszem,
Festem, színezem, formálom, azt vászonra viszem,
Az élet hatalmas vásznára, szívem szivárvány színeivel
Megalkotom, s díszítem álmom gyöngy képeivel.
Az égre csak írhatnám fel aranytollal, íves betűkkel neved,
S, a ma még kimondhatatlant, élni, halni, csak veled!
.....................................
11,
Érzelem a szívemben körtáncot jár.
Ki lennék? Tán egy kisbojtár?
Bojtár voltam egykoron, felnőttem,
S nyájam, bíz szívvel, terelgettem.
Fehérlelkű, délceg ifjú voltam,
A szívemből, mindig csak adtam.
Kis tanítványaim is már felnőttek,
Gyakorta látogatnak, tanítani jönnek.
Hozzám, tanítani, hogy ne féljek szeretni,
Engedjem szívem rozsdáskapuját kinyitni.
Sok gondnak fut homlokomon a ránca,
Mint fának szerteágazó, megannyi ága.
Igen, vágyom a melegségre, a tűzre,
A szeretet - virágokkal tarkított- mezejére!
Félve lépek ki földjére mámornak.
Vajon elég hegyes a nyila Ámornak?
Az izzó acélkörül a levegő is vibrál,
Közelében a jég, lassan párává alakul, s szitál.
Harmatcseppként ereszkedik alá, az megül lelkeden,
Gyémánttá változhat, nem múlik máson, csak szíveden.
Ha nyúltál már tűzbe, érezted, hogy fáj a lángja,
Ez int hát bölcsen, a túlzott óvatosságra.
............................
12,
Zongorámból bús dalt csalok elő,
Velem susogja a zöldellő erdő,
S velem sír, a szontyolodott felhő.
Egymásra csúsznak a fáradt dallamok,
Számból jönnek a fájó énekhangok.
Búsan szól az énekem énnekem!
Átszáll az lágyívű dombokon, sziklás hegyeken,
Hajlongó fák közt lombos erdőn, s pipacsos réteken,
Át, egészen át, a rózsától illatozó kiskerteken.
Hozzád odaérve, leesik megpihenve az ablakodon,
Mint messziről jövő, elcsigázott madár a párkányon,
Ott halkan, kérőn bekopog, s szól leülve karnisodon,
Tiszta, csillagos éj nekem a szemed,
Rebbenő álom az arcod, puha bársony a kezed,
Olvadó selymes a hangod, hajló nád a tested.
Hiányzol mint a levesből a só, gomb a kabátról,
Az énekem s az egész életem csak rólad szól!
Ha hozzám szólsz, bizseregően ég a szívem,
Ha érintesz, olvad, vágytól libabőrös testem.
Mintha örökkön mindig is így lett volna,
Hosszú, szürkeruhás napokon a hétvégét várva,
Alkonyattájt a szélre csókot szórva,
Csendes álmot hintek a homlokodra,
Várva az oly édes szombatra.

.................................................................

13,
Sötétről a fényre, az átok megtörve
Szívem halk sikolya sírt a szélben,
Összetört lelkem kezemben vittem,
Sötét, nyirkos sikátorokban bolyongtam,
Közben lelkem darabjait szorítottam.
Mígnem egy szelíd kéz elvette tőlem,
Gyógyította előbb a lelkem, majd a szívem.
Személyében eljött végre az imádság,
A lélekgyöngyökből fűzött szép felszabadultság!
Rózsás ünnep minden veleért percem,
Gyászos életemből virágos ébredésem.
S lett világosság szívem sötét barlangjában,
Csillogó fényár, gyógyult lelkem minden zugában.
Jaj csak el ne szúrjam csak el ne rontsam!
Hisz eleddig súlyos átok ült rajtam.
Ez a drága, aranybetűs ünnep meddig tarthat?
Nálam, velem, bennem e lány örök lakó maradhat.
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
14,
S vagyok a holtnak lelke,
Feltámadásnak tengere,
Büszke nagy folyam,
Mellyel egykor sodródtam.
Most vérem vagy az éterben,
Bőséges áradat a szívemben,
S jó testvérem itt a Földön,
Minden rezzenésed érzem bőrömön.
S lettél világtalanságom világa,
Mennyeknek édeni országa.
S vagy reményeim beteljesülése,
- félve mondom -, életem értelme.
Kósza, semmitmondó életem,
Végleg a kezedbe helyezem.
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
15,
Csak az éget, s fáj nekem,
Az bántja, nehezíti a lelkem,
Hogy kezdettől nem állhattam melletted,
Nem foghattam már az elejétől a kezed.
Szeretlek! Még ha már csend is ölel körül,
S az időmúlása, emléket köszörül.
Csend lett, nem hallatszik már édes sóhajod,
Ez a végzetem, s ez volt a valahol megírt sorsod.
Az idő, sebes szárnyakon repült veled,
Most újra felajánlanám a világom, ha kéred.
Figyelem a felhőket hogy sodródnak a szélben,
Alakulnak, idomulnak, közben Téged érezlek a szívemben.
Hagytál, itt, hátra a nagy, sűrű csendben,
Rossz voltam, ezért talán megérdemelten.
Nézd el kérlek a hibám, bocsáss meg énnékem,
Tudom, hogy van sok tökéletlenségem.
Apró kishibám van számtalan,
S elkövetem őket minduntalan.
Ne hidd, hogy azok mind szeretnek,
Akik szélesen mosolyogva körbeülnek.
A szó lehet hamisan csengő, a mosoly érdek,
De soha nem csal meg téged a szerető lélek.
A szem ugyebár, a léleknek hamisítatlan tükre,
Benne csillog szeretetnek minden ékes fénye.
Ki könnyesen néz rád, ki nedves szemmel érzi hiányod,
Azt öleld magadhoz, hisz őszinte, szerető igaz barátod.
Álmomban kitártad szíved-lelked előttem,
Mert örültél, hogy vagyok, hogy megjöttem.
Mit is tehetnék, mit írhatnék még,
Olyat kellene, ami nagy, mi lánggal ég,
Nem elég az egyszerű tett s a szimpla szó,
Szeretlek, szívem lángoló s nem parázsló.
Most újra felajánlom a világom, fogadd el kérlek,
S ha nem, én akkor is veled élek!
Mindig velem vagy, enyém leszel mindörökre,
Mert a szív nem hal meg, csak megbolondul kisidőre!
16,
Mint csontos kéz tépi ruhám a hideg,
Szívem is árván vacog, remeg.
Szél a havat az arcomba csapja,
Hiába van rajtam meleg sapka,
Kabát, kesztyű, sál, s csizma,
Szívem magány hidege összenyomja.
Kandallómban táncot jár tűznek lángja,
Könnyem ráfagy lelkem fájdalmára,
Érző, reménytelen, magányos talajára.
Szívemre csendesen ráült a nehéz tél!
Ám az ember, amíg él remél.
Láttam vágyálmom széttörve megőszült emlékeimmel,
Versenyt futni magam az élet ringlisével,
Élethalál harcot vívni a mindenséggel.
Nem vagyok fiatal,
Elég volt már a viadal!
Túl szomorú voltam beszélni,
Bátortalan, valamit is tenni.
Most végre tettem,
De megégtem.
Elhagyni készülsz, s most mégis itt vagy velem,
Igaz, nem nagyon szólsz, már nem fogod kezem.
Elvesztem a sötétségben, de remélek egy jelet,
Szóra szót, ékes betűre fényes ékezetet.
Keserű, szürke kétségek közt élek,
Gyötörnek a még eleven érzések.
Szükségem van rá, hogy szeress, s ölelj!
Akarom, hogy nálam az örök biztonságra lelj.

..................................................................................
17,
A fák is siratják az elhullott lombjukat,
Hiába az önzetlen szeretet s az akarat.
Félek, a remény eltűnik végleg és én elveszítelek,
Hiányodtól, tetteidtől lassan megfullad a szó, szeretlek.
Kicsalt szerető érzés, hófehér, s hatalmas,
Magára maradt, számodra már rég unalmas.
Kétségek közt, porban fetreng, könnyét hullajtja,
Alakod, s szavad már csak messziről láthatja, hallhatja.
A fák is siratják az elhullott lombjukat,
Pedig ők tavasszal felvehetik új ruhájukat.
De én mit is tehetnék már ezután?
Lelkem a porban hever árván.
Van élet utánad? S milyen nélküled?
Együtt voltam egész, egy voltam veled!
Mint fa levelével, virág szirmával,
S lettem sérült, magányos fa egyetlen ágával.
A fák is siratják az elhullott lombjukat.
Hát pont én ne siratnám az elmúltakat?